Hó. Ritkaságokat tud a fehér tágasság
és ritkán tömör, ahogy fényesen
hullanak a pelyhek,
ahogy egy arcon bölcsesség sugárzik fel
ritka fehéren és fehér, fehér.
Te nem is tudod melyik fehér.
Egyremegy, hogy vajon a bölcsességé
lenne-e vagy a bölcsességteliség fehér felülete.
Ezt még tudod ugyan: hogy a mindenség sok-sok fehér
pelyhének intervallumában árad valami, gondol-
kozik és azt érezteti veled, amilyen a világ bukás előtt volt,
mint egy fehér gyapjú bárány.
Egy szép korsót akarok nektek készíteni,
ágakkal benne, mik az ürességből köz-
bülső teret képeznek, hogy önmagatok beleá-
radnátok, fantáziával, emlékekkel s így
végtelen betelten. E korsót is bizton jól isme-
ritek, nyílás-üregét valahonról: a fogantyú
hajlását, kerekségét, a gyengédséget, csupa
tükörgesztus, melyekben kevéske földet is utól-
értek.
Pávaszemek körben a fűben
néznek rám a tolongásban,
súgnak-búgnak s én nem tudom,
mi volna, mit meg nem értenek.
Kék ég alatt bölcsőlevélre
téve fekszem.
Az egyik levél mint láng lüktet
és ide-oda ringat engem.
Ringat, mígnem alszom,
mert az érzékek pontatlanok
lesznek, egy nagy kék láng
alulsó felében.
Egyszer majd a piros lángig
ringatnak, hol messze csillagok mögött
él íly pirosság.
Ez a halál.
Aztán: egy lepke
a bársonypiros szárnyát
bontja puhán,
amilyen az a szárny is volt odalenn,
kék és mintha pávaszem.